A múzeumban nem lehet fotózni, csak kívül, de ez sem történt meg. Bár építészetileg is jelentős épületegyüttese megérdemelte volna! A Könyv Szentélye 50 éves, tervezte Frederick Kiesler és Armand Bartos, az idő nem fogott rajta, ma is lenyűgöző alkotás. Van egy fekete fal (szimbolizálja a rossz szellemeket), és van egy fehér, a földből kiálló edényre emlékeztető épület, ami (a tiszta gondolatok,) a tekercsek helye. Az épulet nagy része a föld alatt. A kupolaszerű tetőt folyamatosan mossa a víz, egyrészt hűti, másrészt a víz a tiszta forrás szimbóluma. A tekercsek népéről megtudjuk, hogy egyenlőségben éltek, dolgoztak és imádkoztak, betartva a törvényeket (ezeket tartalmazzák a tekercsek, amelyek a ma használatos bibliát teljesebbé teszik).

Rodin a kertben, a modern művészetekhez vezető úton. Goya megérdemelne egy új bejegyzést, de menni kell, utolsó nap, vár Jeruzsálem!

Ez a kép hazafelé vezető úton, a művészek kolóniája, az otthon és az óváros között. Itt nincs valódi élet, sem üzlet, sem óvoda, csak művészet :)

Ez a kép akár otthon is lehetne

Bedugul a fejem, pattog a fülem, ugyanaz az érzés, mint, amikor felemelkedik veled a repülőgép, hirtelen megváltozik a légnyomás. Itt a fejed felett húznak el a vadászgépek. A világ legmélyebb pontján, a tengerszínt alatt (!) 400 méterre vagyunk. Jeruzsálemből nehezen, "drámaian nehezen" keveredtunk ki. A mai világban GPS nélkül?! Szerencsére másfél óra múlva sem adtuk fel. Falak, szögesdrót kerítések, falak mögé zárt települések mellett haladtunk, dimben-dombon, a Biblia tájain. "Maszadáig vezetnek a Kumrán tekercsek szálai", olvasom. Látni véljük a jelenetet, a barlangot, amint a pásztor nyáját legeltetve rátalál a tekercsekre. Képzelőerőnket nem is kell túlságosan terhelni: kecskék is vannak, barlangok is..."border security" mondja a holt-tengeri úszómester, miközben elzavar a privat partról. Odamenjünk, ahol nem privát a part. Emlékeimben több élet volt itt. Rengeteg elhagyott, romosodó nyaraló, kiüresedett udülőtelep, szögesdrót. A sivatagi út, az egyetlen Eilat felé visz (közel 300 km). Melegebb van, mint Jeruzsálemben. A kocsival elhoztunk egy legyet, hogy megnézhesse ő is a Maszadát. Egy darabig küzdöttünk vele, de hősiesen kitartott amellett, hogy márpedig ő jönni akar! Megértem, utólag. A történelem nyomai, a hősiesség példája (a kollektív öngyilkosság), és ez az időtlenség, lenyűgöző látvány. Magával ragadó. Felvonó visz fel. Akinek van ideje, gyalog is megmászhatja a hegyet.

Dávid városa, (amit nemrég tártak fel és tették bejárhatóvá részeit), a mai óváros falán kívül, egy forrás köré épült. 4-5 ezren lakták. Salamon később a dombra, a mai óváros területére építette a templomot (első, második). Ez az ősi forrás mindennek a központja volt: az életnek, a küzdelmeknek, a csatáknak. Meg kellett őrizni a vizet, ennek a módozatait láthattam volna Dávid városában. Sétálgathattam volna a régi medence mellett, átpréselhettem volna magam keskeny réseken, nem kérhettem volna telefonos segítséget, ha infarktust kapok. Klausztrofóbiások ne menjenek! Maradtam a napsütésben egy vörös cicával, és csak gondolatban jártam be a födalatti várost.

Az idegenvezetőnk, Rafi, nemcsak a föld alá, de a város fölé is elvitt. Egy nagyon keleti filinget idéző szálloda tetejéről ("ilyenbe még Indiában se menjetek!"-monta), a zsidó negyed, az arab, a keresztény és az örmény.

Yad Vashem. Kötelező!

Izraelben muszáj a biztonságról is beszélni. Ennek árnyoldalairól is. Ez a kép egy villamosmegállóban készült, ahol egy gyanús arab fiút igazoltat két lovas rendőr. Mindenütt fegyveresek: katonák, közlekedési társaság biztonsági emberei. Nem szeretnék itt arab fiatalember lenni (másutt sem). 

Miert nem jön közelebb? Miért nincs spirituális élményem? Mert a Szent sírnál kattognak a vakuk? vagy mert Krisztus márványlapján mindenféle vásári ereklyéket csiszolgatnak, hogy átjárja a (mi is?), amit el fog vinni innen. Ha csak visznek innen, akkor mi fog maradni? Mindenki hasznot akar húzni. Mindenki magára gondol, megváltást vár. Hangos, mohó, mintha a szenvedéstörténet egy jó kis hollywoodi forgatőkönyv lenne...

Ettől az élménytől aztán az én spirituális lényem lelécel, cserben hagy. Itt állok teljesen józanul, lelkileg kiszáradva. A siratófalnál, ahova szintén mindenki berakja a kis kívánságcetlijét (ha már idáig elevickélt), én már csak azt kívánom: legyen világbéke! És nem mondom el a gyerekeknek, hogy ma is volt Jeruzsálemben merénylet.

Amúgy fantasztikus a város! A kövek a helyükön.

Morzsabuli. A fiúk elmentek. Maradt néhány kókadozó "happy new year" feiratú léggömb, meg egy, a lehetőségekre nyitott, üres bőrönd. Vajon a decens-fekete, vagy a hosszú-bulis legyen? "Mert tudom-e, hogy a merénylet után az áldozatok tetemét nejlonzacskóban szedik össze?" A zacskós sztori a vacsoránál, meg a dupla merényletes is, nem arról szólt, hogy félni kéne (dehogy!), hanem arról, hogy milyen furcsán vallásosak. Szép gondolat, hogy a halott testnek közvetlenül kell érintkeznie a földdel. Én nem vagyok vallásos, tehát nincs nejlonzacskó, csak egy nyitott bőrönd. Most már tényleg be kéne csuknom, és egy békéset aludnom...

"Azt megkérdezhetem asszonyom, hogy miért nem ugyanaz a neve, ha maguk egy család?" Még Magyarországon vagyok, nyugi, nem kell feszengenem. "Hát, tudja, az emancipáció"...vagy valami ilyesmit mondok, (ahelyett, hogy azt mondanám, van köze hozzá). "Oké, elég is", válaszol a biztonsági ember. Kár! így magamba fojtok egy egész esszét, ami majd váratlanul fog kirobbanni belőlem, egy oda nem illő pillanatban. 

Rám nézett. Hülye vagyok?
Egyáltalán nem hiszek az ilyesmiben. Ugyan már! ezt csak néhány fémlemez. Egy szobrász csinálta, kalapálta, hajtogatta, polírozta, elméretezte...ráadásul egy olyan szobrász, aki a suliban hárommal mögöttem ült. Annyira nevetséges!
Rám nézett. Rám. Megpróbálom felidézni, átható és meleg volt, mintha a tekintetünk összeakadt volna, s minden egyéb csak sallang lenne, hogy megszülethessen ez a pillanat. Egyenes és határozott ívet húzva, eltalált. Pillanatig álltam, kitartottam, aztán félrefordítottam a fejem, valami hétköznapit mondtam neked, talán, hogy pisilnem kell. Rombolni akartam a hatást. Ennek a meglehetősen közepes művészeti alkotásnak tekintete volt.
Nem szóltam, arra gondoltam, nem osztom meg senkivel, annyira hihetetlen, sőt magam is igyekszem elfelejteni a szent Anya tekintetét. Engem úgysem szólítana meg. Mi közöm nekem ehhez az archoz, ehhez a tekintethez?

A kis horvát templom bejáratánál alig észrevehetően szent Antal és szűz Mária egy-egy fülkeszobra áll, egymásnak szemközt.
Mária tekintete önmagába fordul (félre a világ hívságaival!), szent Antal meg Máriára tekint. Szt. Antal egyik kezében a szűziesség jelképének tartott liliom, a másik kezében a gyermek, de nem őrá néz, hanem Máriára. Vajon beszélgetnek is, ha senki sem látja? Szent Antal kezében élő virág, beletették. A kapcsolat ívét, az összetartozást még erősebben jelzi a virág... Máriának.
Azt gondoltam, a kis horvát falusi templomban nincs semmi különös. Kifelé jövet megállított Mária és szt. Antal. Emlékezni fogok rájuk. Persze, nem mint férfi és nő kapcsolatára...hogyan is gondolhatnék ilyen szentségtelenséget?

Pontosan két hónap telt el. Az első két hétben reggel csodálkozva ébredtem...hol is vagyok. Hosszabb idő kellett ahhoz, hogy felfogjam: itthon.

Ismerős érzés...hazajöttünk, minden visszaáll a régi mederbe. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy az itthon hagyott régi beidegződés felülírja a friss tapasztalatokat. Hiába az út, a megszokott előítéletességgel az én „kínaim” tehetetlen, visszaváltozik azzá a kínaivá (ha nem vigyázok rá), akivel itthonról elindultam. Ezt nem akarom! Nem akarok olyan dolgokat újra természetesnek látni, amit az utazás óta nem tartok természetesnek..

Az útról hozott legmarkánsabb érzés, hogy a világ kicsi és bejárható...kicsi, de nem szűk... és végtelenül izgalmas... és mindig lehet újra kezdeni. Tele emberekkel, sorsokkal, történetekkel. Fantasztikus tájakkal. A világ egyik felén fáznak, de mindig van olyan pontja, ahol süt a nap és meleg van. Ez néha segít is elviselni a pillanatot, mint a fogorvosi székben, ahol megpróbálod felidézni az utcát, ahol pár perce jártál és pár perc múlva újra kint leszel.

Egy ilyen út után sokáig tart a feldolgozás. Kérdésekkel tele a fejem: az egyenruháról, a taoról, a művészet és az élet viszonyáról, Manuéláról, Diegoról, ...az élet kis kérdéseiről nagyban.
Önmagamról is többet tudtam meg: hogy a világ számomra az embereket jelenti. Megtaláltam az igazi TÉMÁT, ami izgat. (Bele is kezdtem egy projektbe. Lehet csatlakozni, folytatni fogom a blogot.)
Meglepett, hogy nem volt honvágyam, nem hiányzott a saját ágyam, az itthon hagyott tárgyaim, 
...csak, a barátok.