Pontosan két hónap telt el. Az első két hétben reggel csodálkozva ébredtem...hol is vagyok. Hosszabb idő kellett ahhoz, hogy felfogjam: itthon.

Ismerős érzés...hazajöttünk, minden visszaáll a régi mederbe. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy az itthon hagyott régi beidegződés felülírja a friss tapasztalatokat. Hiába az út, a megszokott előítéletességgel az én „kínaim” tehetetlen, visszaváltozik azzá a kínaivá (ha nem vigyázok rá), akivel itthonról elindultam. Ezt nem akarom! Nem akarok olyan dolgokat újra természetesnek látni, amit az utazás óta nem tartok természetesnek..

Az útról hozott legmarkánsabb érzés, hogy a világ kicsi és bejárható...kicsi, de nem szűk... és végtelenül izgalmas... és mindig lehet újra kezdeni. Tele emberekkel, sorsokkal, történetekkel. Fantasztikus tájakkal. A világ egyik felén fáznak, de mindig van olyan pontja, ahol süt a nap és meleg van. Ez néha segít is elviselni a pillanatot, mint a fogorvosi székben, ahol megpróbálod felidézni az utcát, ahol pár perce jártál és pár perc múlva újra kint leszel.

Egy ilyen út után sokáig tart a feldolgozás. Kérdésekkel tele a fejem: az egyenruháról, a taoról, a művészet és az élet viszonyáról, Manuéláról, Diegoról, ...az élet kis kérdéseiről nagyban.
Önmagamról is többet tudtam meg: hogy a világ számomra az embereket jelenti. Megtaláltam az igazi TÉMÁT, ami izgat. (Bele is kezdtem egy projektbe. Lehet csatlakozni, folytatni fogom a blogot.)
Meglepett, hogy nem volt honvágyam, nem hiányzott a saját ágyam, az itthon hagyott tárgyaim, 
...csak, a barátok.