Rám nézett. Hülye vagyok?
Egyáltalán nem hiszek az ilyesmiben. Ugyan már! ezt csak néhány fémlemez. Egy szobrász csinálta, kalapálta, hajtogatta, polírozta, elméretezte...ráadásul egy olyan szobrász, aki a suliban hárommal mögöttem ült. Annyira nevetséges!
Rám nézett. Rám. Megpróbálom felidézni, átható és meleg volt, mintha a tekintetünk összeakadt volna, s minden egyéb csak sallang lenne, hogy megszülethessen ez a pillanat. Egyenes és határozott ívet húzva, eltalált. Pillanatig álltam, kitartottam, aztán félrefordítottam a fejem, valami hétköznapit mondtam neked, talán, hogy pisilnem kell. Rombolni akartam a hatást. Ennek a meglehetősen közepes művészeti alkotásnak tekintete volt.
Nem szóltam, arra gondoltam, nem osztom meg senkivel, annyira hihetetlen, sőt magam is igyekszem elfelejteni a szent Anya tekintetét. Engem úgysem szólítana meg. Mi közöm nekem ehhez az archoz, ehhez a tekintethez?

A kis horvát templom bejáratánál alig észrevehetően szent Antal és szűz Mária egy-egy fülkeszobra áll, egymásnak szemközt.
Mária tekintete önmagába fordul (félre a világ hívságaival!), szent Antal meg Máriára tekint. Szt. Antal egyik kezében a szűziesség jelképének tartott liliom, a másik kezében a gyermek, de nem őrá néz, hanem Máriára. Vajon beszélgetnek is, ha senki sem látja? Szent Antal kezében élő virág, beletették. A kapcsolat ívét, az összetartozást még erősebben jelzi a virág... Máriának.
Azt gondoltam, a kis horvát falusi templomban nincs semmi különös. Kifelé jövet megállított Mária és szt. Antal. Emlékezni fogok rájuk. Persze, nem mint férfi és nő kapcsolatára...hogyan is gondolhatnék ilyen szentségtelenséget?