Még mielőtt visszajöttünk volna, kérésemre megálltunk Wollombi anglikán temetőjében. Általában, ha idegen helyen vagyok, s tehetem, megnézem a temetőket, mert érdekes adalékok az ottani emberek szokásairól, (életkoráról, neveikről). Kicsi temető, a legrégebbi sírok az 1800-as évek elejéről, egyszerű, fejnél állított kövek, kőkeresztek, mind egy irányba néz...
Ez volt az a dög. Akkor még az iPadomat fényképezésre használtam
Ausztráliában már megszoktam, hogy sokkal több madár van, s bírják az ember közelségét. Először csak azt érzékeltem, hogy egy szarka folyton a közelemben szálldos. Leszáll, és néz. NÉZ! Nem lehetett nem észre venni. Kiszúrt magának. Arrébb mentem, még mindig néz, aztán zuhanórepülésben a fejemet célozta meg. Aztán újra, és újra. Az iPademet tartottam a fejem fölé, hogy védjem magam. A kis temető végéből az utat úgy tettem meg, miközben a sikítás lendülete vitt előre, hogy a szarka egy pillanatra nem vette le rólam a szemét, rámrepült, a hajamat súrolta, újra és újra lecsapott. Milyen hasznos az iPad! Gondoltátok volna? Gyorsan bevágódtam a kocsiba, megúsztam.
Jó lenne az angolokra, a szellemekre, meg Hitchcockra fogni, de...aztán hallottam, hogy a szarkák védik a fészküket, ha veszélyben érzik fiókáikat, akár támadnak is. De honnan tudta, hogy négyünk közül ki a főnök?