Peregnek a napok, ilyenkor fontos eldönteni, hova menjünk még. A Prekolumbian Múzeum volt a múlt (ezt láttuk,erről majd írok még) A jelenhez vezető közelmúlt, amit feltétlen jobban akarunk érteni: Allende, demokráciáját felváltó Pinochet katonai diktatúrája, s attól való megszabadulás. Ezt feltétlenül látnunk kell, akkor is, ha nyomasztó lesz.

A MUSEO DE LA MEMORIAba belépve rögtön kapunk egy "pasaporte"-ot pecséttel, hogy beléphessünk (ingyen), emlékezzünk azokra, akik nem kaptak útlevelet a szabadsághoz. Döbbenetesek a kiállított képeken azok az  asszonyok, akik szeretteik fényképével járkálnak, a korabeli hivataltól várnak segítséget, de információmorzsát sem kapnak, pedig joguk lenne hozzá. Többek között ezért is jött létre a Nemzetközi Vizsgáló Bizottság, hogy választ kaphassanak a családok, hogy kivizsgálják a pinocheti időket. Rengeteg munka (1989-11), csupa sokkoló személyes történet. Egy levél, egy ajándék az eltűnt papának! Egy katona arca, amikor egy kétségbeesett anya rángatja...

1: Mi az, ami igazán az enyém ebből? Kérdések. Meg kell várni azt, amikor a saját bőrödön érzed a diktatúrát? Akkor hiszed csak el, amikor eltűnik a gyereked, a férjed, amikor téged kínoznak? Amikor a szomszédod veszíti el (csak az) állását politikai nézetei miatt, az még nem a Te ügyed? Hogyan történhet mindez? Még ma is sokan arról írnak, hogy Pinochet sokkal karizmatikusabb, hogy rendeleti kormányzással hatékonyan kormányzott, a gazdaság fellendült. No, nem akarom rögtön megvonni a párhuzamot Pinochet és Orbán között... Ha itt nem vették észre, ahol régi demokrácia van, honnan vennénk érzékenységünket mi, ahol megszoktuk, hogy helyettünk döntsenek. Pinocheti időkben, ha mégis kiderült valakiről, hogy elütötte az autó, a média(ami az ő kezükben volt), megmagyarázta, hogy a (kommunista) külföld van mögötte.

2: A hatalmas felvezető térben egy reptéri (a géphez tolható) lépcső. Rögtön a gyerekeim jutottak eszembe. Mindenki elmegy? Ránt a vállán egyet és tovább áll?

3: a harmadik gondolatom, a komolyság és a szomorúság, szemben a vidám életörömökkel. A chileiek nagyon vallásos katolikusok, mégis a földi örömöket nagyra becsülik! Esznek, táncolnak, csajoznak (Neruda, a nagy eszmény, kétszer vált el). Kevesebb a képmutatás. A demokrácia, a szabadság mind azért fontos, (közben soha ne feledkezzünk meg erről), mert az élet fontos. Az életben a nagy dolgokhoz nem feltétlenül kell sápadt, szomorú arcot vágni, akár legyen ez politika, vagy egy jó ebéd.

Ez a marhapofa párolt zöldségekkel...mintha kicsit a sült ízét is hozná! A sárgarépának megbocsátom, hogy néha fás, mert különben azt hinném, nem is a földön vagyok. Mennyei! Jól illett hozzá a sauvignon blanc, szép, átlátszó pohárban.

Eddig hallgattam. Hiába igyekeztem, igazi gasztronómiai élmények nem értek. Pedig próbálkoztam én. Mindenféle kukoricás és egyéb ide való étellel. Még a forrás vízből is merítettem a moszatok közül. ( ez ízlett, de ezt mégsem nevezhetem gasztronómiai élménynek!) A piacon kínált lazac lehet, hogy friss volt, de túl áztatták, a valparaisoi meg jó keményre volt ugyan sütve, de nem volt friss. Ez a mai, szuper! A cupákos részt ki nem hagynám! Igaz, nincs fogvájó, ezért szívok, de megéri...jön a kávé és a creme brulee!

A marhahúsban csak egy kellemetlen van...a maradék rostjait nehéz a szádból összeszedni. De ezért kell, hogy minden túrista magánál hordja életben maradó készletét, amelyben feltétlenül szerepelnie kell egy fogselyemnek. Hogyan is élnénk túl egy marhasültet? És még csak most megyünk Argentínába...

Végre! Lencsevégre kaptam egy igazi lovast, aki nem a túristák kedvéért lovagol az autók mellett, ő nem az első akivel találkoztam...az autópálya mellett húzott el két lovas, mint egy chilei westernben.

A kislányt Manuélának hívják, és tud ám angolul(számolni)! Együtt számoltunk, amikor visszanéztük a róla készült képeket...a tizedik már egy citromtorta volt, majdnem olyan finom, mint Jankáé.

Itt, minden kanyarban meg kellett állni, hogy "fantasztiko!"csak "egy pillanat, egy fotó". Volt, akinek több fotóra volt szüksége, hogy felkapaszkodjon a következő vízeséshez. 

Ez a vízesés csak 10 méter, a következő 30. A víz sebes sodrású, raftingolásra alkalmas folyóban gyűlik össze, s az óceánba torkollik. A kajakosok 10 km-es távot tesznek meg, s onnan visszahozzák őket.

Túravezetőnk (egyedül nem lehet itt járni), megmutatta az allergizáló, mérgező és gyógyító növényeket. Melyik fának a kérgéből főzte nagymamája a hajmosó szert gyerekkorában, melyik a női bajokra, melyik a hasfájásra való levélzet.

Ő Diego Cortes, a túravezetőnk, kicsi beszél angol. Jó srác, megkedveltem. Itt a Cascada de Las Animas hatalmas bírtokon dolgozik heti 5 napot, hétfőtől szerdáig Santiágóban. A téli szezonban (július, augusztus) mást dolgozik. Bírom, hogy ilyen lazák, nem görcsölik halálra magukat...ha nem ezt, akkor azt! Sportol is mindenfélét, de a favorit sportja az evés...Ugye, meg sem látszik rajta?

A telepen vannak itt hagyott, vagy összeszedett állatok, akik már nem képesek visszatalálni a sajátjaikhoz. Pl. Ez a sas (rejtvény! Na, hol van a képen?), sasok, az egyiknek eltört a szárnya, a másik megvakult. Egyik sem tud repülni, pedig kiegészíthetnék egymást...A pumának az anyukáját ölték meg a csúnya sápadtarcúak. A rács mögött a függőhíd. Szeretnék otthonra is ilyet. Izgalmas átmenni rajta, mozog.

A negyedik nap tapasztalata már megengedi, hogy IGAZSÁGként közöljem, itt a reggeli fény MÁS! Olyan, mintha felkapcsolnák a villanyt. Hirtelen, egy pillanat alatt (már éppen szomorkodnál a borús idő miatt) megváltoznak a fények. Élesen ragyog minden. Este ugyanazzal a mozdulattal leoltják a villanyt, kezdődik egy másik élet...(de erre ugye, nem vagytok kiváncsiak?) 

A mai nap a közlekedéssel telt, még mindig az orromban érzem a (83-as!) benzin szagát. Valparaiso és a vele összenőtt tengerparti város volt a célállomás. Valparaiso sokak számára ismerős név, 2010-ben hatalmas földrengés rázta meg a várost (497 halott, sokan eltűntek). Azóta újjá éledt, rengeteg túrista keresi fel. A különlegességét adja, hogy a város 40 valahány dombra épült, s a meredeken emelkedő dombok tetejére (30valahány) sikló visz fel. Nem lehet betelni az izgalmasabbnál izgalmasabb színes utcácskák, zegzugok, kis kávézók, üzletek látványával. A kikötő egy egészen más karakter: nagy terek, nagy hajók, történeti stílusú hivatalok, modern üvegpaloták. 

Valparaisoban a hatalmas kikötő miatt nem lehet fürdeni, a közeli fürdőváros, Vina dél Mar kellemes, jellemzően új építésű szállodáival, lakóépületeivel várja a látogatókat. Ha valaki a régi kastélyokat kedveli, abban sincs hiány, sem parkokban, üzletekben. Már csak az ingyenes parkolás miatt is megéri ide jönni. (hogy a szezonban mi van? azt nem tudom)

A képen (lent) Santiago utcáján (a hal piac környékén) hajat vágnak. Annyi mindent csinálnak itt az utcán, hogy gondolhatnám ez is egy ilyen utcai szolgáltatás...Miért is ne? a nullás gépet már majdnem kipróbáltam. 

A kép másik olvasata, hogy egy jószolgálati hajvágás történik, hajléktalanoknak.

Miközben az utcán heverő kutyák egyikét fotózom, egy férfi hozzám beszél indulatosan,...mit gondoljak?. Mit mond? " "mi a f.szt fotózol? Inkább vigyél haza egyet!" mondhatná, de lehet, hogy azt  mondja " elegem van már ezekből a dögökből! Mikor lesz már tiszta az utca?" Kicsit szégyellem, de kattogtatok. Nem tudom a kutya-kérdést megoldani, de a jelenség érdekel.

Nem láttam őket mozogni, soha nem láttam enni, de ma végre, egy újságosbódénál volt kitéve egy kutyatál, láttam a falatozó kutyát. Karitatívan működik a városi kutyamentés. Az tény, hogy olyan sem fordult elő, hogy valaki bele rúgott volna egy kóbor kutyába, de még csak nem is kiabált rá. Lehet, hogy a gazdátlan kutyák itt mindenkié?

Ha már visszafogtam magam az utcai fodrászolástól, nem tűnt nagy merészségnek benyitni egy fodrászüzletbe.

Nem gondoltam, hogy itt élem meg a nap legnagyobb élményét...Bejött egy idős hölgy a lányával. A hölgy demenciás volt, semmit nem tett önállóan, nem beszélt, alig volt mimikája, a nyálát folyatta, amit a lánya diszkréten letörölt. A lány bele ültette a fodrászoló székbe, a néni lábát a lábtámlára, kényelembe helyezte (ez sem ment könnyen, túl merev volt a test)  A néni, ahogy elvesztette szem elől a lányát, nyugtalanná vált.

Utálom, ha védtelen vagyok, ha nem tudom kontrollálni az érzéseimet, ha el kezdek sírni, pedig nem akarok. (Persze ez övön aluli volt) Gyorsan elővettem a jegyzeteimet, hogy ezt leírjam, hogy eltitkoljam a meghatottságomat. Egy néni, aki olyan mint a szobanövény, de tapintatosan, szeretettel bánnak vele. A méltóságát nem veszítette el. Praktikusan: miért kell a néninek befesteni a haját? Nem mindegy? Csak csupa kiadás, kellemetlenség, úgysem néz rá senki úgy, mint egy nőre?...

Lehet, hogy Ez a fajta szeretet is chilei dolog? Jó lenne importálni!

A fodrászüzlet, a néni és lánya elől, takarásban...

Nem ússzátok meg a mai napot sem művészetek, sőt múzeumi beszámoló nélkül. 

A Centro Cultural la Modena vendégeként állította ki kortárs (naív és nem naív) művészeti anyagát a szomszédos Brazília. Az anyag megfelel annak, amit elvártam (valaki végre rácáfolhatna erre!) Nagy, egyedi alkotások, meglepetések nincsenek. Kedves képek, vagy profi utánérzések. Az épület viszont megint tetszik, lefelé 3 szint. Műhelymunkák folynak, gyerekek dolgoznak, tárlatvezetés, filmvetítés. Néhàny tárgy visszaköszön Peruból, pl. a fallikus edények (csakhogy egy picit borzongjatok és a nézettségemet növeljem).

Ebben a palotában lakik az elnök, alatta 3 színten a múzeum. A tér oldalán a bejáratok.

A múzeum belső terének részlete

Központi fogadótér.

Ez nem szép, csak érdekes mü: az élet képregényben elbeszélve. Indul a dívától, aztán párjával így és úgy, szülés, sokadalom ... a végén hintaszék és telefon, meg egy preparált vadászzsákmány (szarvasagancs).

Ez szép is, és naív is. A képből részlet.