Mindent nem lehet. Befelé fordulva meditálni, átérezni az idők szellemét, és kipipálni az útikönyv ajánlatait.

Egész Kína az utakon (egyhetes nemzeti ünnep, ingyenes most az autópálya használat). Még mielőtt a kínaiak fölébrednének, próbálunk a Függő Kolostorokhoz eljutni. A bevezető fuggőhíd már ismerős a talpunknak. Középen kell menni! ( ott kevésbé mozog). Félek a magasban, tériszonyom van. Trenírozom magam: a Függő Kolostor csak álfüggő, mert valójában a sziklába vésték a kolostort, a látványos rudaknak csak vizuális, s nem tartó szerepük van. Itt csak egy út van. Ha a tömeg elindul, menni kell. Miközben állok félúton, látom a padlón hasaló lefelé kúszó halálsápadt embereket, a tömeg nyomását érzem...Mi a fenét keresek én itt? Már nem kérdés, menni kell. Ráadásul, Imi szédül, le kell hoznom, persze, még előbb 2 szint felfelé, zabszemeffektus, de végig kell csinálni...

És jó végig mászni! Egészen másért...Megtapasztalni, ha szükség van rád, nem fész. Tudod, az agyban dőlnek el a dolgok. A kolostorból ugyan vajmi keveset érzékelsz, de saját magadról újabb dolgokat tapasztalsz. Hát nem erről szól ez az egész út?...Megismerni a világot, hogy önmagadhoz közelebb kerülj.