Amikor idilli tájon jársz, gyakran fölteszed magadnak a kérdést: mi a francnak nem itt él az ember? Ha a napod egyetlen feladata, hogy meggyógyulj, több időd marad ezen tűnődgetni.

Még az éghajlat is fantasztikus! Bármerre indulsz, ott a tengeróceán. Az egzotikus madarak, amelyeket otthon, sápadtan kalitkába zárva látsz, itt bejönnek a lakásodba, közelről szemügyre veheted, anélkül, hogy kiállítási tárggyá szelídítenéd őket. Annyira világos minden. A házak belső falai szinte látszódnak, a lakások átláthatóak( szó szerint, látod az anyát a konyhában, a gyereket és a kutyát a nappaliban, a férj pedig javítja a korlátot). Az otthoni lakások a szemmel veréstől is védenek.(még így is feljelent egy jószomszéd). Itt az emberek kedvesek. A "how are you" kérdésre válaszolnak, megköszönnek dolgokat és MOSOLYOGNAK. Még hajléktalannak lenni is jobb. Ha nem vagy elég hülye, akkor fölveszed a mindenkinek járó segélyt, de nem fogsz megfagyni, az garantált, s biztosan találsz valami ennivalót a természetben.

Akkor meg miért nem itt akarsz élni? Túl jó itt. Az első napokban nem is tudtam mit írni. Semmi nem rázott meg, szélsőséges érzést nem váltott ki semmi belőlem. (Talán a sivatag). Lehet, hogy nem nekem való az idilli. Miért szeretjük a rossz fiúkat? Tudjuk?