Harmadszor voltam Párizsban, mire "najó' nézzük meg az Eifel tornyot" bekövetkezett...mert minden közhely taszított. Aztán akkora élményt jelentett! Azóta nem ódzkodom a híres épületek megtekintése ellen. Sydney Operaház az egyik kedvencem. Az ilyen épületeket nem akarjuk lerohanni, lassan szeretnénk bevenni, apró részleteiben elmerülni, felfedezni. Körbe jártuk az első nap. Közelről megfigyelhettük a kagylószerű, apró téglányokból kirakott burkolatot, a monumentális felvezetést: a lépcsősort, az óceán szagát és hangját... Másodszor(ez tegnap volt), vezetéssel bele mentünk. (Kis csalódás, mert nem vittek a színpad mögé, csupán a publikum által bejárható részeken voltunk). Pénteken majd jön a koncert!...

Mindig nehéz egy görbe teret szögletes standarddal betölteni (a belső tér sok esetben egy másik doboz, az íves héj alatt, s ez látszani szokott), s még Jakab is említette, hogy a belső nem annyira jó...így nem voltak elvárásaim. Meglepetés ért, sokkal jobb, mint amire számítottam. Nagyon egyszerű színkódok: vörös, lila, szürke, fekér, kék. Jól áttekinthető, hatalmas terek emberléptéküvé téve (viszonylag alacsony mennyezet,. A falak az előadótérben feketék, hogy összpontosíthassuk figyelmünket a színpad felé. A székek nagyvonalúak, félkemények, kényelmesek, akusztika (elhiszem, hogy) kiváló. (Bent fotózni nem lehet!)

Minden városban van olyan épület, amely hatalmas viták, ellenállás közepette születik meg. Utzon ( a dán tervező, aki a 218-as sorszámmal megnyerte a pályázatot) mielőtt befejezte művét, el kellett hagynia a várost. Soha többé nem tért vissza. Az okokról szőrmentén beszélnek( politikai, gazdasági: több, mint 10X lépte túl a költségvetést.)

Nincs olyan ember, aki ha elvetődik Sydneybe, ne látogatná meg az operaházat.